Otthonom a művészet. Otthonomat a művészet határozza meg, és ez fordítva is érvényes. 1956-ban születtem, 1981-ben elvégeztem a Képzőművészeti Főiskolát Kolozsváron, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja vagyok, szellemi szabadfoglalkozású festő. Nevem előtt a V. betű szülővárosomat (Maros-) Vásárhelyt, boldog gyermekéveim, szellemi feltöltődésem helyét jelöli. Ez a város és benne a szülőház légköre határozta meg művészi utamat. Itt nyílik meg az a kapu, mely kínokkal és gyötrelmekkel kitapétázott útra tárul ki, s vezet a művészet csodálatos birodalmába. Vásárhelyen születtek meg nagyobb méretű vásznaim, s azokon a megszámlálhatatlan kérdésfelvetés az erdélyi élet „lenni vagy nem lenni” töprengéseket is magába szívó majd kisugárzó motívumával.

Mostani  műtermemben „légszennyeződés”-mentes festmények készülnek. Tájképeknek látszanak, de többek ennél, egy belső világ kövületei, összegezései mindannak, amit átéltem, átélek. Szintézisei érzelmeimnek, gondolataimnak. Tulajdonképpen nem vagyok tájképfestő, nem konkrét tájat festek, hanem az eddig általam látott tájak összességét belső, képzeletbeli tájakkal társítva. A képzeletnek ez a játéka aztán egy-egy konkrét elemmel is társul, és ez leggyakrabban a FA. Szeretem a fákat: hozzánk hasonló élőlények, akik ugyanúgy éreznek, élnek, halnak, mint mi, hiszen a Biblia is azt mondja: „… még a fának is van reménysége.” A fák számomra az emberi természet metaforái, tehát ha fát festek, embert festek. A művészet bűvkörében élek. A festés elhivatást jelent, és egyben ez a létem értelme. Szeretem a tág tereket, a lendületet, a szabadságot.

A festés játékként kezdődik, amikor a vakítóan fehér vászon előtt állok, és így folytatódik később is, amikor gyors ecsetvonásokkal felkerül az első festékréteg. Álmok, formák, színek keverednek. Ez az első ösztönös lépés, ami aztán egyre tudatosabbá válik, és azután következik a munka, az igazi harc az anyaggal, a vászonnal, a festékkel. És ez addig tart, amíg a „belső táj”, az elképzelt forma és szín alakot ölt a vásznon, utána pedig a remény következik, hogy a néző látja és átérzi, amit a festmény sugall. Éppen ezért szükségem van a közönséggel való kapcsolatra.

Töretlen és hamisíthatatlan mosollyal alkotom festményeimet, a békeszigeteket, ahol újból és újból otthon érzem magam, és ahová várom az „otthon lenni” érzésére vágyó, magára maradt embereket.